A Challangers Zendayából két férfit manipuláló élsportoló femme fatale-t, Luca Guadagninóból a saját stílusát mainstream közegben is magabiztosan őrző zsánerrendezőt csinál. A direktor ezúttal is az elmosódó határokkal és az emberi kapcsolatok hatalmi dinamikáival foglalkozik, csak éppen most mindennek hátterébe a testi limitációkat egyébként is próbára tevő, túlszexualizált közeget skiccel fel.
A Szólíts a neveden és a Sóhajok rendezője keresve sem találhatott volna jobb közeget szokásos tematikáinak újrameséléséhez, mint a profi tenisz világa, sőt a filmet nézve valójában azt a kérdést tehetnénk fel, hogy Hollywood miért nem fedezte fel igazából sohasem ezt a sportágat. Egyrészt ez az a játék, amiről még a szakértők is azt szokták mondani, hogy legalább annyira zajlik mentális síkon, mint az ütések erőssége nyomán, másrészt maga a játék aktusa is olyan, mintha az emberi kapcsolatok modellezésére találták volna ki: két ember áll különböző térfeleken, őket mechanikusan választja el a háló,
a labda ide-oda száll kettejük között, a cél a másik feletti dominancia megszerzése.
Szex itt, féltékenység ott, egymás kijátszása a háló közepén. Luca Guadagnino nem titkolja, hogy megörült ennek a felismerésnek, szereplői talán túl gyakran is hangsúlyozzák az analógiát. Ez azonban nem változtat azon, hogy szinte végig remekül működik az egyetlen teniszmeccsbe sűrített élet koncepciója.
Tashi (Zendaya) junior teniszbajnok, akit már fiatalon is világmárkák szponzoráltak. A US Open megnyerése után a sportszergyártója által szervezett bulin megismerkedik a fiú párosviadal két győztesével, Arttal (Mike Faist) és Patrickkel (Josh O’Connor), akik kamaszkoruk óta elválaszthatatlan barátok. A lány mindkét fiúnak megtetszik, így hatalmi harc indul el hármójuk között, amely még kegyetlenebbé válik, mikor Tashinak egy sérülés miatt abba kell hagynia a teniszt, és már csak áttételesen tudja kiélni az ambícióit.
Guadagnino nem törődik sokat az expozícióval, rögtön egy már meglévő konfliktusba helyezi a nézőt, akinek így az apró jelekre kell figyelnie.
Ráadásul mindezt egy, az időrendet radikálisan felbontó narratív szerkezet nehezíti meg, ami azonban ezúttal nem egy felesleges szerzői fogás: ennek a hármas kapcsolatnak a rapszodikussága és sokrétűsége sokkal átélhetőbbé válik ezzel a tudatfilmes formával, ami a központi meccs alatt feltörő emlékekre épít.
Sok remek jelenet van a Challangersben, de az egyik legkiválóbb, amikor a két fiú először látja játszani Zendaya főhősnőjét. Art és Patrick le sem tudja venni a szemét az addig csak hallomásból ismert lányról, akinek a szél épp csak fellibbenti a szoknyáját. Guadagnino a nézési pozíciókkal játszik, ahogy egy valódi teniszmeccsen, rángatja egyik térfélről másikra a befogadó tekintetét, ironikusan közelít a tárgyiasító magatartásokhoz. Ez a jellegzetesen posztmodern játék a film más aspektusaiban is érezhető: a Challengers éppúgy melodramatikus antimelodráma, mint volt például a May December is nemrég. Guadagnino jelentéktelen jeleneteket nagyít fel, fontos sarokpontokat vág rövidre és a rendkívül hangsúlyos zenével is okosan játszik.
A sportfilmekben a sport valójában sohasem önmagában érdekes, a Challengers láttán ez a tétel ismét egyértelmű bizonyítást nyer.
A tenisz a fékezhetetlen ambíció és a szerepjátszás terepe, és ily módon végtelenül versengő és toxikus közeg – éppúgy, mint a Guadagninóék számára sokkal ismerősebb művészvilág. Az alkotók ki nem mondott központi állítása, hogy tulajdonképpen szinte lényegtelen, milyen közegben figyeljük a karaktereket, ezek az emberek mindig pontosan így működnek.
Az így viszont ebben az esetben érdekes kérdés, ugyanis ha van hibája a Challangersnek (a korábban említett didaktikusság mellett), az a jellemábrázolásban keresendő, elsősorban abban a tekintetben, hogy a film túl sok mindent adottnak vesz. Tashi még kap valamiféle kiindulópontot a sérüléssel, a többiek viszont hiába válnak a történet során árnyalt karakterré, nem értjük meg igazán, miért viselkednek úgy, ahogy. Igaz persze az is, hogy mindez csak azért tűnik fel, mert Justin Kuritzkes (az Előző életeket jegyző Celine Song férjéről van szó, izgalmas gondolatkísérlet, hogy lehet-e a két filmet egymás párdarabjaiként nézni)
forgatókönyve egyébként rendkívül intelligens és sokkal árnyaltabb eszközökkel dolgozik, mint a legtöbb kortárs romantikus film.
Kuritzkes olyan nüanszokkal képes egész kapcsolati dinamikákat jelezni, mint hogy ki hol alszik, ki mikor iszik a sörből. Guadagnino filmjeinek visszatérő témája, hogy mit vagyunk képesek feláldozni a kapcsolódásért (ez talán az előző, Csontok meg minden című rendezésében volt a legegyértelműbb), ezzel a szerelmi háromszöggel viszont leginkább arra akarja felhívni a figyelmet, hogy kortárs környezetben mennyire töredezettek az identitások.
Tashi tűnik a legstabilabbnak a három karakter közül, de valójában ő sem tudja beilleszteni magát semmilyen feminin elvárásrendszerbe. Az anyaságban és a család fenntartásában nem teljesedik ki, viszont ahhoz sincs elég magabiztossága, hogy szabadon élje meg a szexualitását és csak a szakmájának áldozza az életét. A fiúknál még egyértelműbb ez a dichotómia:
Zendaya karaktere már az első flörtök után közli, hogy csak annak adja meg a számát, aki megnyeri az egymás elleni meccset.
Ezzel az első pillanatban elmosódik a magánélet és a közélet közötti határ, nyilvánvalóvá válik, hogy klasszikus értelemben csak az a férfi válhat sikeressé, csak az kezdeményezhet kapcsolatot a vágyott nővel, aki szakmailag kompetensebbnek mutatkozik. Art kettejük közül a biztosabb pont, aki a stabilitást tudja hozni, míg Patrick izgalmasabb és intellektuálisan is nagyobb kihívást jelentő partner.
Guadagnino azt ábrázolja (a helyenként felsejlő homoerotikus egyesüléssel külön egyensúlyozva), hogy
a két fiú egy egész részei: egyikőjük sem létezhet a másik nélkül, mindketten korlátozottan élhetik csak meg a maszkulinitásukat.
A film végére pedig azt kell felismerniük, hogy maga a kiindulópont volt a rossz: közel sem biztos, hogy a nő megszerzéséért kellett volna küzdeniük, könnyen lehet, hogy ez a cél is csak az elfojtás következménye volt. Guadagnino és Kuritzkes úgy beszél fluiddá váló, komplexusokkal teli és bizonytalan identitásokról, hogy semmit nem mondanak ki túlságosan egyértelműen, csak detektálják a helyzet összetettségét.
Josh O’Connor és Mike Faist játéka is nüanszokkal teli,
a film egyértelmű sztárja azonban Zendaya, aki meglepően kompetens femme fatale.
Egyre tudatosabbnak tűnik a játéka, már nem jellemzőek rá az olyan kilengések, mint az Eufória idején. A stáb persze segíti is a színészeket: a korábban már méltatott zene és Sayombhu Mukdeeprom operatőri munkája is rengeteget hozzátesz a hangulathoz.
A Challengers nem Luca Guadagnino legjobb filmje, de egyértelmű bizonyítéka annak, hogy az olasz filmes zsánerkörnyezetben is hű marad önmagához. Új rendezése szórakoztató és magával ragadó mozi, ami erőlködés nélkül beszél aktuális témákról.
Challengers (2024). Rendezte: Luca Guadagnino. Írta: Justin Kuritzkes. Szereplők: Zendaya, Mike Faist, Josh O’Connor. Forgalmazza: InterCom.
A Challengers a Magyar Filmadatbázison.
